– Igen. Pedig neki soha, egyetlen ötlete sem volt – mondtam. – Mindig mi találtuk ki a jó dolgokat. Annalise meg jött utánunk, mint valami utánfutó. – Igen… Elhallgattam; a gyermekkorunkra gondoltam. Eszembe jutott az a nap, amikor hatodikban, a tanév során összespórolt pénzünkkel berontottunk a bevásárlóközpontba, és egyenesen a Piercing Pagodába rohantunk, hogy nyakláncot vegyünk. Olyan aranyozott, kettévágott szív medált akartunk, aminek az egyik felébe a "legjobb", a másikba meg a "barátok" szó van belevésve. Meg is vettük, aztán aggódni kezdtünk, hogy Annalise mit fog érezni, amikor meglátja rajtunk a medálokat. Elhatároztuk, csak titokban viseljük majd, a pulcsink alá dugjuk, vagy éjszakára, lefekvéskor vesszük fel. Emlékszem, milyen izgalom vett erőt rajtam, amikor a blúzom alatt a bőrömhöz ért az a kis vacak… Volt egy legjobb barátom! Ez valahogy biztonságot adott; úgy éreztem, tartozom valakihez. Még mindig megvan a nyakláncom, az ékszeres dobozomban tartom. A medál id őközben megzöldült, az a furcsa koszréteg semmivel jött le, pedig már mindennel próbálkoztam.
És Darcy mindig nekünk címezte az elsuttogott megjegyzéseit. Vagány volt és független – ebben is különbözött az átlagos középiskolás lányoktól, akik valósággal belefulladnak a fiújuk iránti érzelmeikbe. Akkoriban azt hittem, Darcy egyszerűen nem szereti eléggé a fiúit, de most már úgy látom, csak irányítani akart, és mivel mindig ő volt az, aki a legkevesebb szeretetet adta, ez sikerült is neki. Nem tudom, hogy tényleg nem érdekelték-e különösebben a fiúk, vagy csak megjátszotta a dolgot, de az tény, hogy sikerült elérnie valami nagyon komoly dolgot. A srácok a szakításuk után is odavoltak érte. Nézzük például Blaine esetét. Jelenleg Iowában él, felesége van és három gyereke, meg két labradora, de még mind a mai napig felköszönti Darcyt a születésnapján, minimum egy e-mailt küld neki. És még ezek után mondja bárki, hogy Darcynak nincs hatalma a férfiak felett! Darcy a mai napig lelkesen emlegeti, milyen szuper volt a középiskola, én viszont összerezzenek, valahányszor szóba hozza a témát.
– Hol vesztetted el? Be volt biztosítva, igaz? Pontosan azokat a kérdéseket tettem fel, amiket egy felelősségteljes barátnak fel kell tennie. Segítőkész voltam, de gépies. Ha Darcy nem hisztériázik annyira, valószínűleg képes lett volna megállapítani, hogy egyáltalán nem érdekel, mi történt a gyűrűjével. Megmondtam neki, hogy rendetlen, mindig is az volt, valószín űleg letette valahová a gyűrűt, aztán elfelejtette. – Emlékszel, a múltkor is azt hitted, hogy elt űnt, aztán megtaláltad. Az egyik papucsodban. Hanyag vagy, Darce. – Nem, ez most más! Most tényleg elveszett! Dex ezért megöl! – Remegett a hangja. Talán mégsem – gondoltam. Talán ez lesz az a nyitány, amire Dex oly régóta vár. A következő pillanatban gyűlöltem magam, hogy ilyen gondolataim támadtak. – Már megmondtad neki? – Nem. Még nem. Még a munkahelyén van… Most mit csináljak? – Hol vesztetted el? Nem válaszolt, csak sírt. Megismételtem a kérdést. – Nem tudom. – És hol láttad utoljára? Ma, a munkahelyeden rajtad volt? Nem vetted le, amikor megmostad a kezed?
Elejtettem az egyik sört. Az üveg széttörött. Nézd, mit csináltál! – mondtam az üvegszilánkokra nézve. – Hozok egy másikat. – Ne fáradj. – Rachel, légy szíves… Nem tehetek róla. Darcy csinálta, esküszöm! Hirtelen Hillary lépett mellénk. – Mi újság? Fogalmam sem volt, mennyit hallott a beszélgetésünkből. – Semmi – felelte Dex gyorsan. – Rachel haragszik rám, mert kivertem a kezéből a sörét. – Idd meg az enyémet! – mondta Hillary. – Nem, ez a tiéd – mondtam, és átnyújtottam neki a másik sört. Vonakodva elfogadta, aztán megkérdezte, hol van Darcy. – Mi is őt keressük – mondtam. Dexre pillantottam. Megpróbálta megjátszani magát Hillary el őtt, de nem igazán sikerült neki a dolog. A szemén látszott az aggodalom, a szája kényszerű mosolyra húzódott. Le mertem volna fogadni, hogy a zuhany alatt nem ilyen képet vágott. Vége – mondtam magamban egy vérig sértett n ő drámai egyszerűségével. Aztán megfordultam, hogy megkeressem Marcust. Az édes Marcust, aki a parton adott a kólájából. Akinek nincs semmiféle menyasszonya!
– kérdezte Ethan. Hagyom, hogy átváltson rögzítőre. – Biztos? Talán az új barátod keres. – Ne szórakozz, jó? – Bosszús voltam, de közben örültem is, hogy Ethan nem veszi komolyan a dolgot, és nem kezd prédikálni. Igaz, az ilyesmi nem volt az ő stílusa, de sosem lehet tudni, hogy valaki mikor emelkedik morális magasságokba. Ebben az esetben még felemelkednie sem kellett volna különösebben, hiszen Darcy neki is a barátja. Nem olyan közeli, mint én, de azért id őnként beszéltek egymással. – Bocs, bocs! – Felnevetett. Még egy lényeges kérdés. – Igen? – Jó volt? – Ethan! Nem tudom. Részegek voltunk! – Szóval csapnivaló volt? – Jaj, Ethan! – mondtam, mintha nem foglalkoznék a részletekkel. Közben átvillantak az agyamon az Incidens jelenetei; láttam, hogy az ujjaim Dexter hátába mélyednek. Láttam a részleteket is, tökéletesek voltak, mintha egy airbrush technikával készült képet néznék, és megállapítottam, nem volt ebben semmi csapnivaló. – Azóta beszéltél Dexszel? Elmeséltem neki a hétvégénket, meg hogy randiztam Marcusszal.
Aztán kimentünk a nagyvilágba, végigsétáltunk a Third Avenue-n, egészen a Starbucksig. Nyirkos, szürke nap volt, lógott az eső lába, de nekünk nem volt szükségünk jó időre. Így is elárasztott a boldogság. Együtt álltunk a sorban. A háttérben Marvin Gaye énekelt. Egy nagy lattét kértem, zsírszegény tejjel. – Ugyanazt kérem – mondta Dex –, nagyot, de… Normál tejjel. Tetszett, hogy nem használta a Starbucks-terminológiát; tetszett, hogy olyan férfiasan rendelte meg a kávéját. A pult mögött álló izgága kis n ő hátraüvöltötte a rendelésünket a kollégájának, aki fekete filctollal megjelölte a poharainkat. A Starbucks alkalmazottai mindig frissek, határozottak és gyorsak, még a legnagyobb reggeli csúcsforgalomban is, amikor fáradt, a koffeinadagjuk után vágyakozó emberek hordáival kell elboldogulniuk. – Ó, egy pillanat! – mondta a kis nő mosolygós arccal. – Egybe vagy külön számlázzam őket? – Együtt vagyunk… – vágta rá Dex. – Vagyis… Egybe. Elmosolyodtam a bakiján. Együtt vagyunk. – Más valamit?
Már kifelé jöttünk a parkból, amikor sötét felh ők kezdtek gyülekezni az égen. Úgy döntöttünk, nem öltözünk át a vacsorához, egyenesen elmegyünk az Atlantic Grillbe, a lakásom közelében lévő étterembe. Mindketten halra, fehérborra és vaníliafagylaltra vágytunk. Vacsora után visszamentünk a lakásomba. Eleredt az eső, de mi nevetve futottunk, jókedvűen tapostunk bele a járdán kialakuló pocsolyákba. Ahogy megérkeztünk, azonnal ledobtuk magunkról a vizes ruhákat, és még mindig nevetve megtöröltük egymást. Dex felvett egy bokszeralsót. Én az egyik pólóját kaptam magamra. Feltettünk egy Billie Holiday-cédét, felbontottunk egy üveg bort, ezúttal vöröset. Végignyúltunk a szófán, és órákon keresztül beszélgettünk. Csak fogat mosni keltünk fel. Aztán áttelepedtünk az ágyamra, hogy ismét együtt aludjunk. Aztán hirtelen, ahogy az már lenni szokott, felgyorsult az id ő. A Dexszel töltött első este olyan volt, mint a nyár kezdete, ám erről az utolsóról az augusztus vége jutott eszembe, amikor elt űnnek a tévéből az üdítőreklámok, amikben a medence partján viháncoló gyerekek szerepelnek, és megjelennek a tanszerekkel kapcsolatos hirdetések.
Görcsbe rándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, hányszor fogok találkozni Dexterrel ebben a három hónapban. És mikor fogjuk abbahagyni? Inkább előbb, mint utóbb. Esetleg… azonnal! Amíg a pincér kihozta az ételt, elnéztem, ahogy Darcy a mappájában lapozgat, kis feljegyzéseket ír a lapok szélére. Ellenőriztem az omlettem belsejét – cheddar sajt volt benne. A pincér nem felejtette el, mit kértem. Miközben Darcy a tiarájával kapcsolatban nyafogott, enni kezdtem. Bólintottam, csak fél füllel figyeltem oda, még mindig bántottak a sért ő szavak, amiket korábban mondott. – Figyelsz te rám? – kérdezte végül. Akkor most mit mondtam? – Azt, hogy fogalmad sincs, honnan szerezz tiarát. Beleharapott a pirítósába, de még mindig kétkedő volt az arca. Tényleg figyeltél. – Ezt mondtam, nem? – Megsóztam a sült krumplimat. – Nem tudod, honnan szerezhetnék? – Hát, Vera Wangnál láttunk párat, abban a vitrinben, a földszinten. Emlékszel? És szerintem Bergdorfnál is van. Eszembe jutott Darcy jegyességének első időszaka, amikor még legalább valamilyen szinten lelkesedtem a dologért.