A gabona felszedésének eszköze a kapkodó, fából készült horog alakú eszköz. A gabonát kévébe kötve keresztbe rakták. Tizennyolc kévéből állt a kereszt, a tetejére tett felső kévét papnak nevezték. Később a keresztet szekérre rakva behordták a szérűre, ahol kicsépelték. A csép nevű eszközzel (a nyelét és a verőrészét kötél vagy bőrszíj fogta össze) a XX. században már inkább csak kis mennyiséget vagy babot, borsót csépeltek. Kiszorította a gép, sokkal hatékonyabb volt. A cséplőgépet gazdaságról gazdaságra vitték, és a cséplő banda ment vele. A bandába tartozott két etető, négy asztagos, két zsákos, egy mázsás, egy szalmahordó, egy kazlazó. Ezek a férfiak egész részt kaptak a munkájukért. Félrészes volt a kévevágó meg a négy szalmahordó nő. A géptulajdonos szerződött a munkára. A banda tagjai terményben kapták meg a járandóságukat. A kicsépelt termést általában kamrában, hombárban, régebben égetett falú veremben tárolták. A lekaszált szénát megszárítják a renden. Közben megforgatják. Majd úgynevezett csirkébe rakják favillával.
Mindkét megoldás mellett szóltak érvek. Az északi torkolat mellett szólt, hogy a Maroson érkező só-, fa- és kőszállítmányok így keresztülhaladtak a városon, a déli torkolat támogatói, például Vásárhelyi Pál és Pietro Paleocapa, velencei mérnök, viszont árvízvédelmi szempontból jobbnak találták volna, ha a szegedi védműveknek nem két, hanem csak egy folyó árvizével kellene megbirkóznia. Végül a gazdasági érdekek győztek, így a Maros vizét Szegedtől északra vezették a Tiszába. A nap, amely mindent megváltoztatott 138 évvel ezelőtt, 1879. március 12-én, hajnali fél kettőkor új időszámítás kezdődött Szegeden. Az áradó Tisza Makkos-erdőnél áttörte a töltést, elöntötte Rókust, Felsővárost, Alsóvárost majd a Belvárost. Az álmából felriadó szegediek közül sokan a háztetőkre és a fákra menekültek az ár elől. 4 / 10 Az árvíz elöntötte a Dugonics teret Az árvíz lerombolta a város nagy részét, a hatezer házból alig 260 maradt épen, a halálos áldozatok száma a kétszázat is elérte. Mikszáth Kálmán, a Szegedi Napló újságírójaként, így írt a szörnyű éjszakáról: "Végtelennek tűnt az idő, amikorra virradni kezdett.
A tehenes gazdáknak nagy gondot okozott, ha elapadt a tehén teje. Általában boszorkányokhoz kötötték a rontást, a tejhaszon elvitelét. Szent György napján a tehenet kihajtották és meglocsolták, hogy egészségét megőrizzék. A várkonyiak néphitében a leggyakoribb negatív szereplő a boszorkány. A tudományát kézfogás útján kapja és adja tovább. A haldoklónak – ha boszorkány hírében állt – a kezébe seprűt adtak, majd eltüzelték a kemencében, hogy ne szálljon tovább a képessége. A táltosról azt tartják, hogy burokban született, és kutya képében jelenik meg. 1918-ban halt meg Szejli Jóskáné, aki boszorkány hírében állt. század közepén az öreg Sajli Istvánnét tartották boszorkánynak. 1968-ban azt mesélték hogy volt egy öreg juhász a faluban – 105 évesen halt meg –, akit tudós pásztornak tartottak, mert furulyázott, és ezzel tartotta össze a nyáját. A pásztorok – tartották – nehezen haltak meg, mert nem tudták továbbadni a tudományukat. Ugyancsak gonosz ember műve, ha a kocsit, lovat nem tudják elindítani.