Stewart az első adandó alkalommal otthagyta a családot és a templomot. Már jó néhány hónapja kezeltem, amikor a következő álmáról számolt be: "Otthon voltam Minnesotában, a gyerekkori házban. Ugyanolyan volt, mint akkor, de tudtam, hogy most felnőttként élek ott. Éjszaka volt. Egy férfi jött be a házba, hogy elvágja a torkunkat. Sohasem láttam, de furcsa módon tudtam, hogy kicsoda. Egy lánynak az apja volt, akivel a középiskolában jártam egy darabig. Csak ennyi volt. Az álomnak nem lett vége, szorongva ébredtem, mert tudtam, hogy ez az ember el akarja vágni a torkunkat. " Arra kértem, mondjon el mindent, amit csak tud erről az emberről. "Nem tudok róla sokat mondani - válaszolta. - Sohasem találkoztam vele. A lányával sem jártam igazán, csak párszor hazakísértem az ifjú istenhívők baráti körének találkozóiról a templomból. Igaz, hogy egyszer megcsókoltam séta közben, a bokrok árnyékában. " Stewart idegesen nevetett, majd folytatta: "Az álomban úgy éreztem, sohasem láttam az apját, bár tudtam, hogy kicsoda.
Bátorság, kitartás, felelősségvállalás, szeretet – ezek azok a kulcsszavak, melyek egymás után pattognak gondolataimban, miközben próbálom egyetlen cikkben átadni, milyen receptet ajánl a szerző a teljesebb élethez. M. Scott Peck A járatlan út című könyve iránymutatás helyett szempontrendszer, melyen keresztül lehetőségünk lesz mérlegelni hozzáállásunkat eddigi életünkhöz, illetve felülírni eddigi berögződéseinket. Ez a könyv provokálja téves meggyőződéseinket, hogy ennek mentén vezessen el a változtatás szabadságához. Magánemberként és pszichológusként is sokat elvihetünk belőle. M. Scott Peck (1936-2005) pszichiáteri praxisa tapasztalatai és saját élettörténeti vonatkozásai nyomán vetette papírra gondolatait A járatlan út című könyvben, mely először 1976-ban látott napvilágot. Örökérvényű gondolatait fémjelzi, hogy napjainkban, több mint négy évtizeddel az első megjelenés után továbbra is értéktartó alapműnek számít a mű. Eltérően a legtöbb személytelenül, madártávlatból fogalmazó elméletalkotótól, sorai hitelesen és őszintén csengenek, hiszen folyamatos önvizsgálatot tart.
Bár részemről teljesen indokolt lett volna az elvárás, hogy normális honoráriumomat örökségéből fizesse ki, ösztönösen éreztem, hogy öröksége költésének kockázatára még nem képes, s ha továbbra is ragaszkodom ehhez, valóban elmenekül a kezelésről. Rachel azt mondta, hogy jövedelméből heti ötven dollárt tudna szánni a kezelésre, s ezt fölajánlotta mint heti egy foglalkozás ellenértékét. Azt mondtam neki, hogy leszállítom a honoráriumomat, és továbbra is hetente kétszer szeretném látni, esetenként huszonöt dollárért. Amikor rám nézett, tekintetében félelem, hitetlenség és öröm keveredett. "Valóban megtenné? " kérdezte. Bólintottam. Sokáig hallgatott. Közelebb volt a síráshoz, mint bármikor. Végül azt mondta: "Mindenki mindig a legmagasabb árat kérte tőlem, mert tudták, hogy gazdag családból származom. Maga az első, aki fölajánlotta, hogy leszállítja az árait. " Az elkövetkező évben Rachel mégis többször megkísérelte, hogy elmeneküljön erősödő kapcsolatunk felelőssége elől. Minden alkalommal sikerült egy-két heti telefonálgatás és levelezés árán rábírnom a visszatérésre.
De mi a helyzet egy remek faszoborral, a középkori Madonna-szobrokkal vagy a delphoi görög kocsihajtó bronzszobrával? Vajon ezeket az élettelen tárgyakat nem szerették-e alkotóik, s szépségük nincsen-e összefüggésben alkotóik szeretetével? Mi a helyzet a természet szépségével, amelynek olykor a "Teremtés" nevet adjuk? S miért van, hogy a szépség láttán, paradox módon, gyakran szomorúságot érzünk vagy sírva fakadunk? Miképpen lehetséges, hogy néhány hangjegy énekelve vagy hangszeren játszva annyira megható lehet? Miért lesz könnyes a szemem, amikor hatéves kisfiam, aki tegnap jött haza a kórházból, ahol kivették a manduláját, odajön hozzám, amint fekszem fáradtan, és gyengéden simogatni kezdi a hátamat? Világos, hogy a szeretetnek léteznek olyan dimenziói is, amelyeket eleddig nem taglaltunk, s amelyeket talán roppant nehéz megérteni. Nem hiszem, hogy a szociobiológia képes lesz az ehhez hasonló kérdésekre kielégítő választ adni. A közönséges pszichológia, az én határainak ismeretében, talán segíthet egy keveset - de csak egy keveset.
A lényeg az, hogy a nevelés több egyszerű etetésnél, s hogy a lelki fejlődés elősegítése sokkalta összetettebb folyamat, semhogy pusztán ösztönösen végezhetnénk. Korábban megemlítettük annak az anyának az esetét, aki nem engedte az iskolabusszal közlekedni a fiát. Azáltal, hogy autóval hozta-vitte, bizonyos értelemben gondját viselte, de gondviselésével inkább visszafogta, mintsem elősegítette lelki fejlődését. Rengeteg a hasonló példa: anyák, akik tömik már amúgy is hájas gyermeküket; apák, akik szobányi játékot vesznek fiuknak, és szekrényeket töltenek meg ruhával leánygyermekük számára; szülők, akik soha 101 semmit nem tagadnak meg gyermeküktől. A szeretet nem azt jelenti, hogy valaki gondolkodás nélkül mindent megad. Megfontoltan kell adni, s időnként józan megfontolásból meg kell tagadni dolgokat. Megfontoltan kell dicsérni és megfontoltan kell bírálni. A megfontoláshoz pedig kevés az ösztön: gondolkozni kell hozzá, s gyakran olyan döntéseket kell hozni, amelyek meghozatala fájdalommal jár.