Henriknek leánya vagy vérrokona, hanem III. Henrik császár germanusának leánya volt. Ennek megállapítása után még két kérdés merül fel, amelyekre azonban a források már nem adnak az előbbihez hasonló, kétségtelen választ. Az első kérdés: Ki lehetett III. Henriknek az a «germanus»-a, akit a források többször említenek, de névszerint egyetlen esetben sem jelölnek meg? Legelőbb is szólani kell a «germanus» szó jelentéséről, mivel Fest e szónak az általánosan ismerttől lényegesen eltérő, más jelentést is tulajdonított. Négy cikkében, a Thesaurus Linguae Latinae című szótárra hivatkozva és ennek egy helyét csonkán idézve, arra a következtetésre jutott, hogy a «germanus» szó sógort is jelenthet, sőt ezt a véleményét Szent Aelred Genealogiajának egyik mondata alapján igazoltnak is tekintette. Ugyanis az említett krónikának e mondatát «Rex Hungariorum… Edwardo filiam germani sui Henrici imperatoris in matrimonium junxit…» idézve s Szent Istvánra és II. Henrikre vonatkoztatva, megállapította: «Figyelemre méltó egyébként, hogy… (Szent Aelred)… a germanus szót sógor értelemben veszi: a Rex Hungariorum germanus-a Henricus imperator!
Életét jóval későbbi időre kell tenni. Ezt igazolják – a megbízhatatlan Ordericustól és Gaimartól eltekintve – a XII. század derekáig keletkezett összes források, amelyek alapján Agátha származásának kérdése kielégítő módon megoldható. A származásról legkevesebbet mond Hódító Vilmos törvénye, amely szerint Edvárd királyfi felesége nemes nemzetségből származott. Turgotusnak irodalmunk előtt eddig ismeretlen krónikájában, bár közvetett, de mégis közelebbi meghatározást találunk. E krónika szerint Szent Margit királyi és császári vérből származott, tehát a szent királyné anyja, Agátha, a császár vérrokona volt. Ugyanezt mondja a worcesteri angolszász krónika feljegyzése az 1057. évnél, amit egy másik helyen, az 1067. évnél olvasható feljegyzés – a császárt megnevezve – úgy fejez ki, hogy Szent Margit anyai ága felmegy egészen Henrik római császárig. A vérrokonságot pontosabban körülírva s a császárt szintén megnevezve Florentius Chronicon-ában és az ő nyomán Simeon Historia-jában, valamint Szent Aelred Genealogiá-jának második helyén azt mondja, hogy Agátha Henrik császár germanus-ának leánya volt, amit az irodalmunk által eddig fel nem használt Chronicon Mailrosensis monasterii is megismétel.
A történeti áttekintésnek második, befejező része, amely Hitvalló Edvárd trónraléptétől, 23vagyis 1043-tól Hódító Vilmos uralkodásáig terjed, az előzőtől igen szembetűnő módon abban különbözik, hogy a királyok uralkodási idejét meg sem említi. E befejező részben, amint Liebermann is hangsúlyozza, az angol történetnek egy különösen becses, sehol másutt fel nem jegyzett részlete, t. az Oroszországról szóló, most említett híradás is foglaltatik, amelyet a Leges írója – Liebermann véleménye szerint – valószínűleg nem az említett időrendi táblából, hanem ama szájhagyományból merített, amelynek alapján Edvárd királyfi leányának, Krisztinának birtokairól szóló, ugyene részben olvasható értesítését is feljegyezte. Liebermannak azt a megállapítását, amely szerint a történeti áttekintés első része egy, ma már elveszett időrendi tábla alapján készült, megokoltsága miatt helytállónak kell tekinteni. Ugyanígy kétségtelenül helytálló az a megállapítása is, hogy az Oroszországról szóló híradás teljes hitelű, mégpedig nemcsak azért, mivel a jól értesült és megbízható Adamus Bremensis feljegyzésével egybehangzik, hanem azért is, mivel a Leges francia műveltségű írója a kérdéses időben uralkodó orosz fejedelmet francia írásmóddal – aminek megállapítása éppen Liebermann érdeme – névszerint megjelöli.
– Három évtized mulva Kropfot az új úton követte Karácsonyi, aki szerint a két angol királyfi Svédországból 1022-ben érkezett Oroszországba s innen 1046-ban I. Andrással jött Magyarországra. Ez utóbbi megállapításból kifolyólag természetesen az Agátha származására vonatkozó régebbi nézeteket elvetette. Szerinte Agátha III. Henrik egy nőági, elsőfokú unokatestvérének, egy névszerint nem ismeretes eppensteini grófnak leánya volt. Cikkében Agátha származásáról táblát is közölt, amelyet azonban az ott idézett adatok nem igazolnak. Az új úton, amelyre Kropf hívta fel a figyelmet, Fest, a kérdés legújabb tárgyalója, Karácsonyit nem követte. Szent Margit származásával foglalkozó négy cikkében a két királyfi hosszabb oroszországi tartózkodásának lehetőségével behatóbban nem foglalkozván és Karácsonyinak felfogását tévedésnek minősítvén, visszatért korábbi íróink nézetéhez, hogy a két királyfi már 1018 táján érkezett Magyarországra. Nem meglepő tehát, ha a magyar irodalomban régóta ismeretes forrásokból levont végső következtetése, amely szerint «a tények egybekapcsolódó logikája… azt látszik bizonyítani, hogy Agáthát 3Szent István leányának kell tartanunk» Cornides megállapításával egyezik.
Ezzel szemben Florentius Chronicon-a 6szerint Nagy Kanut a két királyfit a svédek királyához küldte azzal, hogy ott megölessenek, a svéd király azonban ezt a kívánságot nem teljesítette s a királyfiakat Magyarországra küldötte. Adamus Bremensis Gesta-ját Florentius aligha ismerhette, ellenben a worcesteri angolszász krónikát munkájában kétségtelenül felhasználta. Ez okból igen figyelemreméltók azok a további eltérések is, amelyek a már említetteken felül az angolszász krónikában és Florentius Chroniconában foglaltak között mutatkoznak. Mindkét krónika abban egyezik, hogy Edvárd királyfi 1057-ben érkezett vissza hazájába s kevéssel visszatérte után meghalt, a többi állításban azonban lényegesen eltérnek egymástól. Az angolszász krónika a száműzetés időpontját nem említi, egyedül Edvárd királyfiról szól és feleségét, Agáthát, a császár vérrokonának mondja, gyermekeiről pedig csak általánosságban emlékezik meg. Ezzel szemben Florentius arról is értesít, hogy a száműzetés 1017-ben történt, hogy Edvárd királyfival együtt Edmund nevű testvére is száműzetett, aki idő multán meghalt, s végül, hogy Edvárd felesége, Agátha, Henrik császár germanus-ának leánya, gyermekeik pedig Margit, a skótok királynéja, az apáca Krisztina és Edgár.
A mecseknádasdi Szent György templom hatalmas méretű festménye a skót egyház ajándéka Margit csak négy nappal élte túl férjének és legidősebb fiuknak elestét az angolok ellen vívott csatában. Életrajzában úgy szerepel, hogy Szent Margit 48 évesen, abban a pillanatban halt meg, amikor halálhírüket az egyik fia meghozta. Margit ekkor már legyengülten feküdt és készült, hogy visszatérjen a mennyei Atyához, ezért fia nem merte elmondani az igazságot, s csak annyit közölt, jól vannak. De Margit szerette volna tudni az igazságot, ezért megeskette őt a feszületre. Így tudta meg mi történt, aztán hálát adott Istennek és megköszönte, hogy halála órájában még ekkora szenvedésben lehetett része. Feljegyezték róla, hogy önfeláldozásban, a szigorú böjtölések, vezeklések megtartásában, az órák hosszig tartó imádságokban nem ismert határokat. Halálát követően arcán rózsapír jelent meg, mely hosszabb ideig volt látható rajta. Ereklyéit 1250-ben III. Alexander skót király és kísérete jelenlétében értékes ereklyetartóba helyezték.
Munkájának azt a részét, amely Szent Margit őseiről szól, ezekkel a jellemző szavakkal kezdi: «Mivel tehát beszélnem kell az ő (t. Szent Margit) lényének nemességéről, amelyet a Krisztusban bírt, úgy vélem, valamit arról is kell mondanom, amivel e világban tündöklött.