Csak amit kértem, nézzen át. Mert bele fogok, kell, kérdeznem. És tudta. Én is tudtam kérdezni. Itt elõre kell bocsátanom, a szituáció különlegessége, hogy nem a gyerekek között vagyok. A felnõtteknek kell megfelelnem. Aztán, mint ahogy következtek a dolgok egymásután, már nemcsak a felelõ lánnyal, a bizottság elõtt, hanem a "zsúrasztalnál" is meg kellett felelni. Minden olyan tökéletes volt. Már nem fordultam a kisgyerekekhez (itt nem pontosan értem mit akartam mondani) mentségül zavaromban. Mint a másik helyen, ahol nem szerettek. És ahol mindigis kényelmetlenül, sõt kellemetlenül elhagyatottnak, nemodaillõnek éreztem magam. Egy összejövetel, parti, ahol mindenki csak a szép arcát mutatva, s ahol kötelezõ mint tanár, részt vennem. Annyi más, fölösleges és hiábavaló kellemetlen helyzet. Hiába volt bármilyen kínos. De a gyerekek akik szülõkkel (mert elõfordul hogy a gyereket nincs kire hagyni), általában ott is megtaláltak. Ahol sok felnõtt, kirándulás, ilyesmi, ha gyerek is, megtalál.
mekkora butaság (baki). nem csodálkozom, hogy nem esett le. átlátszófülest nem Sz. Dezsõ, hanem (Sz) Gyõzõ olvasta fel a filmben. micsoda különbség. nem elõször fordul elõ velem, hogy összetévesztem a neveket. … te kicsi lány, aki biztonságot adsz. makacs, huncut, bátor erõ. aztán a szõke szépségek …a kedvesség, gesztus, egy mosoly. s te aki egyszerû tisztán kitapintható hatalom aztán ott távolabb lágy ívekkel körülrajzolható férfiasság elfolyó hangok törékeny ritmus gesztusok humor finom árnyalataiban fürdõzve aztán te aki a végére lettél meglepetés, miközben olvastál. hogy mennyire csal a látszat. kellemes fordulat kibontva szirmait a jelentéktelenségbõl. lágy világ, monoton, mindencseppnyi érzékenységgel. a nemes szépség milyen különleges egyszerûséggel képes megmutatni magát. és ami ebbõl, önzetlen, kinyújtott kezed. 294 csoda, igen. milyen szépek is vagyunk magunknak amikor elõször találkozunk (2) ---------------------------------és végül Te. aki mindnek összetartó sejtje, mag. termékeny vibráló test.
akkor még pontosan tudatában volt annak, hogy mi történt vele, csak a probléma volt az, hogy ezeken az eseteken kívül, aminek elszenvedõje volt, más semmit nem látott maga körül. mint egy. különös ûrlény, kinek fejébe folyattak, hogy csak az. vizet folyjék ezentúl benne. ez volt az eredménye annak, amit vele tettek. az egyik az az eset, amikor és ahogyan kínoztak halálra néhány fiút, akik megszökni próbáltak a laktanya területérõl. valahol kikötve egy dombon vagy pusztán vagy erdõszélen, ha legalább a helységet megjegyeztem volna, hol, most tudnám, de még földrajzi fekvését sem, én valahogy mindig csak az embert láttam, más részletek töltötték be szememet ilyenkor. a szem itt esetemben az agyat is jelenti. tehát nem emlékszem a helyre vonatkozó részletekre, valószínû, ezzel is úgy vagyok, hogy amit a szememmel látok, amit a testemmel, egész valómmal megéltem, azok rögzülnek. A fiúból pedig elõttem van egy ismeretlen, új test, szemben azzal az ismerõssel, ami akkor a gyermekkorból. És az összehasonlítás miatt, a körülményekbõl szembetûnõ eltérések felfedezésében, ezzel az azonosítással és szembesítéssel, maradtak meg részleteiben, aránylag pontossággal az emberre magára vonatkozó összetevõk.
de nem is volt neki szüksége másra, csupán jelentétem kellett. valaki voltam a sok ember közül, épp akkor ott, máskor máshol, bizonyára másnak mesélte el ezeket, akihez épp akkor, ott, máskor lehetett beszélni. akinek, akivel át lehetett újra élni. valami hasonló lehet velem is most. ahogy írok. talán ez is ilyesmi. vagy mégsem egészen. hisz nem rólam… vagy mégis általa is önkéntelenül is rólam, rólam is szó van. mindegy is, egyelõre csak le kell írni. bár mondták, hallottam késõbb, vagy ezt már te is mondtad nekem, voltak gyógyult idõszakai, és hogy talán szült egy gyereket is. úgy tûnt, minden javult, hogy anya lett. aztán mégis nemsokára a halálhír. hogy megrendített-e belül ez a változás? mai ésszel erõs élmény lehetett, ha most is így emlékezem rá. de miért így? mi hajtotta? talán be akart mindent pótolni… hogy megismerjük. mi akiknek csak távoli, mint egy idegen, egy szent. csoda volt. ezek a pillanatok bennem azokból a csodákból valók. és ami a legszembetûnõbb emlékem róla (míg meg nem feledkezem a lényegrõl), akkor, ott, nálam láttam elõször mosolyogni.
De a nevem adtam. (bj). Ez a kéz volt, hogy a sirály, aztán ott kell átadnom a belépõt. Ami elmaradt a belépéskor. Nem furcsa? Megvalósulni látom a múltam, és fizetnem kell. fizetnem minden percéért. Mert a nevem adtam a kéznyújtáskor. Nem voltam elég jó színész. Nem tudtam megjátszani a szerepem. Nem sikerült átélni, ez a pofon is a hiányérzet. Hogy már akkor féltem, bizonytalan voltam, megéri-e az áldozatot. De aztán az arcok, olyan szomorú volt, mintha a szereplõk bent is mind egy már lejátszott múltat pergetnének. A maszkok is úgy voltak, hogy nem voltak, mégis minden mozdulat ennek a maszknak a részeként. Mintha ellopták volna a maszkom. Megsajnáltam õket, igen, sajnálatból fogom a pénzt átnyújtani bjnek. (már a szép nevéért) ez a különösen szép arc. Talán nem érzem majd, hogy hiába volt. 412 Amikor megúszom pénz nélkül, az valahányszor a kéz. akkor benne vagyok a tökéletesben. Akkor magába zár a test. elfogad. Most kidobott. Miközben nézve az arcok, olyan szomorú. Hogy mégis szépen néztek.
minden, minden mindig úgy. nincs menekülés. nem bírok egymagamban létezni. hozzászoktattak, hogy nem tudok felelõsséggel magam lenni. õk ott túl igen. bátorítottak. akkor az egyetlenegyszer amikor õ nem volt. ki akartak minden percet használni. hittek még bennem. hogy nincs minden veszve. aggódtak. szokatlan volt, hogy menynyire hisznek. tudják õk is. illúzió. nincs amivel megtartani. tartanák, de onnan nem lehet. õk se bírják. félnek. mindenki fél. de kinyújtják. hogy kapaszkodjak fel. azt akarják, elmenjek. mindenképp akárhogy. senki nem mond ki semmit. nem tudok. semmit nem tudok egymagam tenni. bilincs van kezeimen, lábamon, testemen. semmi nem az enyém. nem tudok egyedül mozdulni. holnap reggel mindez megtörténik. pontosan így. szóról szóra. aztán már majdnem este lesz. fáradt leszek. lehet hogy semmi nem így lesz. sokat eszem. zabálni fogok. és eljönnek értem tündérek. õk is esznek. mindenki mást sem csinál csak eszik. semmi más nem lesz, csak egy zsák étel. és én boldog leszek. nevetve csapom be magam mögött az ajtót.
ártatlan álmok, ártatlan ismeretségek. arcok, melyek örök érvényûek. amiket még nem fertõzött cél, érdek. NG mondta, igen, jut eszembe, ezt, hogy becsüljük meg ezeket a kapcsolatokat, amik itt ebben a teremben születnek, mert ezek még tiszták. ezek azok, melyek életreszólóak lehetnek. nem a már szakmai érdekbõl kialakult kapcsolatok. a miénk, én amikor ott a széken … az a látomás… ugye az is… ma határozottan szomorú vagyok. a munkanélküli irodában a hölgy lekezelõen bánt velem. egészen sértõ volt. az igaz, hogy mindenrõl lemaradtam, és felét sem értettem mit várnak tõlem, és egyáltalán. egyszerre kellett volna ugyanis hallgatnom õt új információival, miközben tölteni az ûrlapokat is. egyidõben. én erre képtelen vagyok. egyszerre csak egy dolgot tudok. és azt tõlem telhetõen legjobban. amikor ezt megmondtam, láthatóan nem örült. én sem örültem semminek. ma úgy jöttem haza, mégis jobban szeretem a férfiakat. aztán mégsem. vagy nem tudom. én igazából nem értek semmit. és ma nem szeretek senkit sem.