Kevésbé önkényesnek látszik a meghatározás, ha a külső alaktól eggyel beljebb hatolva, a szonett két felének jellemző cezúráját, metszetét is felismerjük a szerkezetben. Az első rész (a két terzina) mintegy a hely és a helyzet leírása, amely a második rész hét sorában megelevenedik, és a lelki cselekmény terévé lesz. A síkok már említett kettősségét újra, más oldalról emeli ki a két rész ellentétessége: az első rész a költő gondolatainak kertje, amelybe (vagyis: önmagába) a második rész első sorával lép be a költő. A váltás a "mivel mulassak itt? " kérdéssel kezdődik. Ezt támasztja alá az első rész ott ('a kertben') helyhatározójának a másodikban itt (ugyancsak: 'a kertben') alakra való változása, amely élesen kifejezi a kettős viszonyt a birtokos és birtoka ('a költő kertje' és 'a kert költője') között. "Ugy pislog ott…", olvassuk a 6. sorban; s már a 7-ben: "Mivel mulassak itt? " S ez az ott és ez az itt ugyanazt a sosem-tudni-hol-lehet helyet határozza meg. A szonettre emlékeztet az utolsó sor csattanó és összefoglalásszerű lezárása is, amit még hangsúlyosabbá tesz, hogy ez a vers legrövidebb sora: egyetlen két verslábas szó alkotja, amely, mint már láttuk, a vers kulcsszava.
Bárhol ütöm fel Jékelyt, nincs költeménye, amelyben ne bukkanna fel egy beapadt sír, egy korhadt fejfa, fehérlő csont, szikkadt sírhant vagy cinterem – a felvilág elvegyül az alvilággal és tükröződik a másvilágban, vagy épp fordítva, a másvilág küldi előre lenge-fenyegető jeleit, intéseit, hamuillatát. Ebben a költészetben "a szellő erjedés-szaggal repül / egyenesen a másvilágra" (Suhamlik az idő); vagy: "a szekrényekben széltelenül zizegnek / sírokról tépett szirmok, levelek" (Apátlan éjszakák); vagy: "úgy várlak elrontott napom után, / ahogy majd egyszer hívom a halálom, / elrontott, gyáva életem után" (Önaltató, I). A mindennapok csak a megsemmisülés előszobái, keltetőedényei, és minden gyönyörű pillanatban bekövetkezhet a semmi örökkévalósága, az a helyzet, hogy hirtelen csak csontjaink maradnak, azok is a föld alatt, a gyökerek és a televény mozgató élőlényeinek martalékaként. A plasztikus költői beszéd az első szakaszban általában exponálja a témát, de már itt felfigyelhetünk arra a kettős hajlamra, amely Jékely szövegformálását jellemzi: szinte rokokó kecsességű szóválasztásaira és ugyanakkor némileg régies, óborokra emlékeztető archaikumára.
Vers: szeretnék… 2021-10-04 18:05:02, 105 olvasás, imreolaah, szeretnék elmenni csak, halálnak nem mondani sokat lépve küszöbén át, mint hajóról lobogó vitorlát terít el hajótörött fehér parton, s égkék vizébe tekint madárfüttyös, új-kezdetű napon. Vers: Fekete virágok a tónál 2021-09-25 22:08:07, Holdrege, Láttam a minap egy leányt a tónál, Csodaszép volt, haja ében, bőre fakó, Ruhája fekete, mely fehér lehetett hajdanán, Vérpiros szája reszketett a sóhajoktól, Vers: Merengő őszi szellő 2021-08-16 22:11:37, ZeroNemo, Heves, őszi szél Lengeti a fákat. Vérző, sebzett vad Szeli át a tájat. Vers: Karol Wojtylának 2021-08-08 22:15:41, 103 olvasás, Ifjabb_Tok, varjak repülnek az égen seregestül viszik a hírt halál uralja már az utakat pusztít viskót palotát szobákban uszítja egymásnak a könnyes szemeket Haiku (Vegyes): A sírkövemre! 2021-07-27 22:25:49, 239 olvasás, haiku, japán vers, vers, halál, gyász, elmúlás, enyészet, végzet, Energiából a fénnyé lettünk. Aztán abból anyaggá. Energiává lettél, abból meg fénnyé, enyém, szerelmem.
"Strukturáltnak", az új szemiotikai műszóval élve. Mindenesetre, a szinte egy mondatban összefoglalható külső fogalmi jelentését grammatikai és fonetikai kölcsönhatások, egybehangzások, összefüggések, kapcsolatok egész feltárhatatlan további jelentéssorozata gazdagítja, működteti, és teszi általánosan ismert közhelyből ismeretlen és egyszeri valóságában semmi mással nem helyettesíthető tartalommá; ha úgy tetszik, "információvá", mintha most, általa tudtuk volna meg először, amit kezdettől fogva mindenki tud. A jellegzetes Füst Milán-i szabad versről már megjelenése óta sokan megállapították, legtalálóbban Kosztolányi, majd később Radnóti, hogy látszólagos "szabad" voltuk a kötöttségek milyen bonyolult interferenciáit rejti magában. Hogy a kötetlen és öntörvényű sorok a "ritmikus alaksejtelmek" egész hálózatát sodorják magukkal. Itt vizsgált verse – ebben is eltérve társaitól – elejétől végig egy ismert egyszerű metrumra, a magyar jambusnak az átlagosnál valamivel tisztább használatára épül.
A szorításban az egykori szerelmesek ölelkezése tükröződik, s úgy tűnik, mintha az anyag folytatná most azt a gyöngéd ceremóniát, amely fenn, a világosságban két halandót egybefűzött. Olvassuk csak el a Valkói temetés csodálatos zárlatát, a női halott leírásával: "A koporsóból hosszúujjú ing, / kék keszkenő s írásosdíszű pendely / lobog elő: testetlen búcsut int / s mesél az asszonyról, ki vele ment el, / hogy ölelkezzék földdel és a csenddel. / Ma kezdi meg. Boldogan alszik és / nem érzi, mert kútnál mélyebb a szender, / hogy morzsolja majd szét az ölelés…" A holtak Jékelynél csak alszanak (vagy: alusznak), szerelemre gondolnak, vagy napkeleti istenekre, a napfelkelte csodájára (tehát a költészet nyelvén: élnek továbbra is), miközben apró kis szabályozott egységekben eliramlik az idő. Itt a föld alatti sötét rejti a mennyet, a hatalmas időnek is tik-tak-arca van, s miközben a holtak feltámadást várnak, eszméletük leggyönyörűbb szerelmes emlékeikből táplálkozik. "Most Kolozsvárt vagyok, most Enyeden, // régi erdőn járok, kilépve bátran, / első szerelmem nyomát keresem – / tán így fog egykor koporsóba zártan / is szórakoztatni behúnyt szemem" (Mindenesti színpadom).
A vihar dúlta, gazverte kert a költőben kutat hiába valami után, ami felvidítaná, ott öleli át karjaival az elmúlás. Benne lenni abban, ami bennünk van: íme, a tudattal kettőzött emberi lény "projektív", kivetített létezése, ahol az én egyben önmagának birtokos esete is (az én énje; része a kertnek, amely az ő része), folytonosan önmagából kiforduló és önmagába visszaforduló görbe, térré vált sík. Közbevetésül: a kép hasonlóan kettős síkjára nyújt példát József Attila ugyancsak Reménytelenül című verse: fejével biccent, nem remél. Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. játszik a nyárfa levelén. kis teste hangtalan vacog, s nézik, nézik a csillagok. A "homokos, szomorú, vizes sík", ahova az ember "végül" elér, egyszerre van a költőn belül és kívüle; egyszerre a világnak és a költő lelkének tája: az élet, amelynek során az ember mind közelebb jut a halálhoz; és a lélek, amely önmagában mind közelebb jut "csalás nélkül" a halál reménytelen tudatához. "A semmi ágán ül szívem", kezdődik az utolsó strófa, miután a megelőzőt a feledhetetlen sorpár zárta: "Ezüstös fejszesuhanás / játszik a nyárfa levelén. "
Miért? Azért, mert nem tudja, hányan énekelnek a karzaton? Meglehet. Egy biztos: a szám nagyjából megfelel a benyomásnak, és ez elég. Ha tizenhármat mondana – és Jékely huszonkettőt –, akkor sem válna verse "pontosabbá". Csak a költői igazság a fontos, az képes megalapozni a hitelt még akkor is, ha nem szolgai módon tükrözi a tényállást. És minden, ami ezt a költői igazságot homályosítja, oldja a szöveget, és csökkenti a vers hatásfokát. Ilyen a versek magasabb rendű hűsége, ilyen a tényállás mélyebben értett pontossága. ) A leírás – a jövőbe tolt emlékezés – beszédes jegyei közül említenék hármat. 1. Jékely emlékezetes pusztulás-vízióiban rendre kétirányú hangulati tendencia érvényesül: miközben aggodalmas, aprólékos gonddal ecseteli a megsemmisülés képzelt látványát, szinte érzéki bujasággal kapcsolja panaszához erotikus emlékeit, mondhatnám: senyvedő múmiái parázna halottak, parázna álmokkal és minden érzékiség újjászületésére várva. Ha megfigyeljük az olvasás közben születő érzelmi koordinátáink rendjét, együttérzésünk hangulati görbéit, azt észleljük: elsősorban nem az elmúlás miatt keltett bánat uralja lelkesedésünket, hanem inkább a hallgatólagos és örökös kívánkozás iránti érdeklődés.
A loholtak ige mozgalmassá teszi, az álmatag jelző s a csúful (erdélyi zamatú) határozószó ellenben öregíti a tónust. Pompás képzet az életbeli álmatagságnak és a föld alatti örök álomnak összemérése, a fürge csontok és az áruló lélek párosítása, és nem minden humortól mentes az a csontok iránti rokonszenvet kifejező feltevés, hogy a lélek (az öröknek hírlelt lélek! ) egyszer cserbenhagyja majd ezeket az értékes alkatrészeinket. Már az első szakasz furcsa szemszöget érzékeltet: a mű a látomásnak és a jövőre való "emlékezésnek" szertelen elegye. Testének jövőjét ecseteli – mindjárt látjuk –, de valójában jelenéről, balsejtelmeiről, kétségbeesett életfélelméről vall, az elmúlás, a halál riadalmáról, ahogy Lengyel Balázs mondja. Érdekes észlelet, hogy az elégikus hang hullámain már itt felbukkan az örökre szócska, amely majd az utolsó szakaszban visszatér, és mégis valami öntudatlan vakreménység sugarát vetíti a sorok közé. Hiszen gondoljuk el: a csontok örökre ott fekszenek majd a sírban, őrzik elsuhant életünk emlékeit, s lehet, hogy éppen ők jelzik (és nem a "lélek") a Fennebbvalónak, hogy léteztünk valaha, megfutottuk a pályát, és utolsó birtokunkkal, a csontjainkkal is hálát adunk az isteneknek, akik megajándékoztak a teremtett világ szépségeivel.
Feladom a tanításod, elég volt belőle! Ma már gyakran képen törölsz, s menekülsz előle. Mész a saját fejed után, nincs is rám szükséged! Kéretlenül nem is teszek többé semmit érted. Csak élem a világomat, nem törődve mással, hisz a jó szó, szép gondolat nem volt rád hatással! Nyalogasd csak sebeidet, főj saját levedben, sérelmeid sajátjaid, hagyj hát békén engem! Nem hagyom, hogy szemem kiszúrd, elvakítsd a látót, s ne idézd, ha nem értetted, mit üzent megváltód! Menj csak saját fejed után, éld csak rossz világod, s ne engem szidj, ha utadon a jót meg sem látod! Járd csak meg a földi poklod, többé nem vezetlek! Ördögöd van, add hát lelked át az élvezetnek! Kínozd lelked, fájdítsd szíved – hiszen ez kell néked, hitesd csak el önmagaddal: – Erről szól az élet! A te sorsod rég megírták – Isten nem ver bottal – nem is kell hát leszámolnod benned a gonosszal! Élvezd ki a kínjaidat és mutogass másra! Ne is gondolj életedben, csak az elmúlásra! Tanulj csak a médiából, azok érted vannak, a sötétség országába szép irányt mutatnak.
Vers: Nem kellett 2022-01-17 17:00:02, majkopolo, Lelkemet belepte a köd Szürke fátyla hoz álmot Nevetve alszok el Hogy reggel sírva keljek Egyperces: Az utolsó bejegyzés 2021-12-18 18:00:02, 152 olvasás, SzaGe, halál, gyász, elmúlás, enyészet, végzet, "Kedves naplóm! Légy ma is a tanúm! Utoljára! Amire készülök, az úgyis túlmegy az élet határán. Végignézted utazásomat a sötét ürességbe, és elkövetkezett az, ami kísértett már egy ideje. Vagyis végig itt volt az ajtóm előtt, párszor kopogtatott, míg végül beengedtem. Lehet, nem kellett volna, de most már mindegy, hisz elhagyott s kirekesztett a családom, mondván: te köcsög drogos, takarodj a szemünk elől! Vers: Fagy 2021-12-10 16:05:02, 120 olvasás, Hó lepte alak ül a padon némán mered maga elé, napfény csillan rajt a havon hólé válik emlékekké. Vers: Nem látok át 2021-12-08 15:05:02, 177 olvasás, koalamaci, Arcomra kenve maradt a múzsa éjfeketére befestett rúzsa. Fekete háttér, fekete színek. Sötét márványból faragott szívek. Vers: Győzelem 2021-12-05 17:05:01, 201 olvasás, Jajveszékelés Fegyverropogás Torokszelés Elmerobbanás Vers: Láttam a révészt 2021-11-22 16:05:01, 175 olvasás, Lábujjhegyen jött át a hídon, rám nézett színtelen szemével.