2019. november 14. 17:22 | D. Nagy Bence 1844-ben, november 13-án fogadták el a magyart államnyelvvé tevő törvényt, 2011-ben pedig az Országgyűlés ezt a napot a magyar nyelv napjává nyilvánította. Ennek jelentőségéről, a nyelv mai helyzetéről szakemberek fejtették ki véleményüket. Gellénné Körözsi Eszter, a békési Szegedi Kis István Református Gimnázium tanára szerint a magyar nyelv egységessége az, ami országhatárokon is átnyúlva összefogja a magyarságot. Elmondta, az anyanyelv az érzelmek, gondolatok kifejezésének elsődleges csatornája, ehhez pedig a kisebbekkel való kommunikáció elengedhetetlen. Tanárként naponta szembesül azzal, hogy a gyerekek, ha el is olvassák az eléjük tett szöveget, nem értik azt, fogalmazásuk sem tiszta. Gellénné Körözsi Eszter ezzel kapcsolatban a Kodály-koncepciót idézte fel, mely szerint nincs zenei olvasás zenei írás nélkül, tehát olvasni csak az tud jól, aki előtte írni is megtanult. A magyar nyelv napja kapcsán egy feladatot is megfogalmazott: mindenki gondolja végig, mit is jelent számára az anyanyelv, majd tegyen egy fogadalmat, amivel emlékezteti magát annak értékére.
És magyarabbak! "
Nos, örömmel jelenthetem: jó néhány éve fény derült a rejtélyre, azaz már tudjuk, honnan származik ez az idézet. A szólás atyja egy XIX. századi, a saját korában igen jól ismert erdélyi történetíró és lapszerkesztő, Kőváry László. Az a műve, amely bennünket érint, a Székelyhonról című, 1842-ben Kolozsváron megjelent kötet, amely a Székelyföld minden táját, helységét bemutatja, mégpedig romantikus hevülettel. A könyvnek Laborfalva című kis fejezetében olvashatjuk a következőket: "Mert ha bémegyünk egy fővárosba s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel. (…) Itt veszi elő az utazó csinmérőit, mert együtt találá a nemzet öregit, ifját, hölgyeit, férjfiait, tudósát, művészit, előkelőit, polgárát st. Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei. " Hogy pont Laborfalváról írva állapítja meg Kőváry, hogy "Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet", az nem véletlen. Akkor már a pest-budai Nemzeti Színház fiatal vezető színésze volt Laborfalvi Róza, aki néhány évvel később felesége is lett a nagy írónak, Jókai Mórnak.
Csak akarni kell! Kiáltani egy közös NAGYOT, és menten elenyésznek a kedveszegettség lelkeket behálózó, áporodott lidércei, akik azt károgják kéjesen a megrettent fülekbe, hogy az életnek nincsen e tájon mostanság megbízható folytonossága, és az elsárgult jövőreceptek porladó pernyeként kóvályognak a nemzetvesztő koalíció sötét fellegeitől elhomályosult levegőégben. És mégis: csak azért is: eljött a nagy idő, hogy tekintetünket a horizontra vessük, lángban égő homlokunkat meglobogtassa a friss víz illatát árasztó hűs tavaszi fuvallat, és leszámoljunk a negatív kicsengés közöttünk bujkáló, nemzetidegen parazita kísérteteivel. Még visszatérhet közénk Isten, a honfiúi alázat és szeretet, lehetnek még nekünk is egyszer hőseink, akikre majd szent áhítattal nézhet fel az ártatlan gyermeki szív. Anya megleli magzatát, apa megleli ivadékát, amint tékozló nemzetét is megbocsátó keblére öleli ez az oly sok vért, verejtéket és könnyeket látott, oly sokat szenvedett kis viszont az kell, hogy mindenki végre felelősséggel észbe vegye, hogy a társadalom mankói elkorhadtak.