századi magyar irodalomban sajátos jelenségként egyesít valami késői (? ) romantikát s az akkor még vadonat-modernnek ható irodalmi impresszionizmust. Tény, hogy mindezt nagyon is realista társadalom- és lélekábrázolássá egyesítette, minden bizonnyal nem elméleti spekuláció, csupán zsenije alkatából következőleg. És milyen nyugtalan dinamikával! Krúdy, aki talán ki se mozdult hazájából, szüntelenül utazik olvasójával: keresztül az életen-életeken, s az élet(ek) álmán, mely a lét egyik/másik eszméleti állapota, és keresztül hazája időin s térein, elképesztő megfigyelőként, szavát nem felejtve a részletektől, s az érzékletességet nem tagadva meg a nagyban sem, oly könnyedén adva vissza a lényeget az újabb átgondolásnak, amilyen nehezen megközelíthetően vagyon az oldva a földrajzi és történelmi mindennapokban. A világ, egy kor világának fizikai és szellemi, architekturális, természeti és társadalmi állapota nála a festmény s a zenemű, a látvány s a kontempláció, a fénykép s a mozgófilm, a béke s a dráma műfaji és műformai keveredésében és egyik lehetséges mega-koncentrációjában marad fenn az írásban.
Tulajdonképpen az a több ezer éves kettős maszk-szimbólum – az ógörög színpadé – égisze alatt tartja az összes többit: a regényt, a festményt, a zenéket, a szobrot, a lírát, a hattyúk tavának expresszív körültipegését. Miközben a kalapács meg a kard jegyében folyik ugyebár a másik, a komor, de éppolyan hatékony alapmegmunkálása a világnak. Az egyik gyönyörű látszat szerint pedig mintha csak nemes verseny is folyna a kettő között, melynek állását olümposzokon és otthonokban egyaránt népes zsüri méri, méltányolja. Számunkra a fontos: hogy megtartotta, használja az emberiség ezt a jelrendszerét, továbbfejlesztette, elrontotta ezerszer, földhöz vágja és újra meg újra kitalálja, és tényekre halmozott újabb tények tömkelegével élteti, hasznosítja: ez az ő művészkedése. Annyira tökéletes, hogy harcolni és hazudni is tud vele kezdetek óta, hogy időnként a fejére nő, és időnként nyereg alatt puhítja, félrerugdossa, úgy tesz, mintha meg is ölné, mert annyira bízhat immár rugalmas csodálatos-mandarinságában.
Idézetekkel érvelni annyi, mint másodszor is a szerzőt beszéltetni; mégis lépten-nyomon kézenfekvőnek érezném tőle kölcsönözni az igazán találó érveket, levezetéseket; legfőbb mondanivalójával, az idővel kapcsolatban pedig máris elkerülhetetlen. "Európa országai most zökkennek új kerékvágásba, s az élet egyre gyorsuló ütemében magas gyermekkocsik napfény locsolta küllői villognak ezerszám, tízezerszám a kontinensen, s bennük a késlekedő, a lemaradt gyerekek, akiket a vitaminhiány hátráltat abban, hogy saját lábukon iramodjanak neki a harmadik évtizednek s tovább, a negyedik felé, amikor majd olyan hamar – még a sorozásuk előtt – minden újrakezdődik…" M. E. gyermekkoráról, lelki-testi szülőföldjéről, szűkebb pátriájáról, saját szögesdrót-élményeiről vagy egy eléggé közismert világháborúról szól egy újabb tanúvallomás?
S akkor boldog lehetsz. Akkor lehetsz boldog! Klasszikusok szövetsége – mint a világkultúra egyik érdekes, fontos pontja; a távoli szellemi utókor szemében, különösen az olyan tanulásra és újratanulásra hajlamos időkben, mint a XX. század, már nem is tűnik olyan "romantikusan" nagy dolognak. Ennek a barátságnak, szövetségnek, melynek már a kortársak szemében is országra-világra szóló súlya, tekintélye volt, azokat a vonulatait hozza elénk a Tékában megjelent válogatás, mely csak a műhelyen belül működött és hatott, a kellőképpen kíváncsi és megilletődött nyilvánosság elé csak jóval később került, hatását a korban kifejtett hatás eredőihez, eredményeihez adva-fonva hozzá. Az egész úgy működik, ahogy a kötet gondozója bevezető esszéjében szabatosan megfogalmazza: "Mert az írók nemcsak a címzetthez intézik leveleiket, s nem akarják tudomásul venni, hogy – mint az emberi élet bármely relikviája – a levél elkallódhat. Az írók a szerelmes leveleiket is oly körültekintően, mintegy a messzeségbe meredve fogalmazzák, mint a közjegyzők a végrendeleteket. "
Az eredeti cél szem elől tévesztése mindig a megtévesztés lehetőségének zavarosát is hozza. "A forma, ha mégoly játékos is, rokon a szellemmel, mely a társadalmi haladás keresésében is vezetője az embernek" – állapítja meg Thomas Mann. A tehetség s a minőség önvédő összhangjáról van szó; s az igazi meglepetés magának a kultúrának az egészséges folytonossága – bennük, az utólag nagyoknak elismert alkotókban, amennyiben a tehetség biztosítéka mindig a minőségnek, s az igazi minőség aztán emelkedő arányban autonómiát jelent: minél nagyobb egy művész, annál inkább képes felülemelkedni a kánonokon, konvenciókon, alapkliséken, a kényszereken. Shakespeare a kor "köztudatában" cirkuláló történeteket kísért be végleges formájukba, mely kizárólag tőle származik. Raffael Madonna-ábrázolásai látszólag olyanok, mint kortársaié; piktor "tömegek" festegették a témát ott körülötte, de csak ő volt, akitől más tartalom került e ridegen kanonizált formákba. S a feldolgozások bartóki, brâncuşi-i, kodályi példái!
Másodikként a könyv legfontosabb, elvi értékű érdemei közül hangsúlyoznunk kell azt az információgazdagságot, melyet igazi szülőföldje: a kor felidézése kapcsán áraszt. A szó művészi értelmében észrevétlen csatornákon pontos és különben általában már feledésbe merült dolgok kerülnek be a működőképes tudásba, műveltségbe, árnyalatok és árnyalatok árnyalatai (mondjuk: olyan fölöslegesnek tűnő apróságok, hogy miképpen neveztek egy jobb hajótársaságot a harmincas évek elején! ), ha nem volna bizonyos, hogy a világ értéséhez, egy kor megértéséhez túl sokat nem, legfennebb túl keveset szoktunk tudni. Ilyenformán a mellékes, a máshonnan nem is tudható ugyancsak a szülőföld adott órájának, percének képéhez tartozik, valami egyetemes időjárásjelentés döntő adata, hogy "Cunard", valamint az, hogy "következett a Novotny harangöntő Hold utcai cégére, az utolsó hajóharang…" A közismert egyszerűen felemlítve, máskor parafrazálva, átlényegítve (ez egyben jellemző sorrendje is a "nyers" információanyag sorsának) – beépül, a megfelelő pillanatban lép működésbe; sokszor lehetetlen nem ámulni el ezen a véletlennek nehezen nézhető szerencsén(?
Árnyaik ott ballagnak vállra vett kabáttal a maguk májusában, októberében, decemberében a láthatáron, vagy megpróbálnak egyszerre égbe szállni a tizedik emeletekről, miközben magához vonzza őket, mint Newton almáját az örvények középpontja. Az anyag személyekre oszlik-szaporodik, folyton meglátogatja önmagát a földön. Az egész olyan, mint nyári esteken a lemenő nap után az ismerős, édes illatú táj felett a szúnyogok helyben-lebegése. Bármi és bármerre volna kiút – csak egy pillanat mentőötlete volt az is az egyenként való elmúlással szemben. Hát még a siettetett halál. Pedig van kiút, közös kiút kell hogy legyen. Földben elásott kulcsok a csontjaik is. S a kulcsok – kulcsokba temetve-zárva – kulcsokon gondolkoznak. Az élet szilánkjaiban az élet teljességéről, a halál szilánkjaiban is az élet teljességéről, a világ szilánkjaiban is csak arról. A költők, ezek a fontos gyermekek, már amúgy is a teljesség agyonkínzott betegei, mire ki tudja, milyen golyó érkezik milyen csőből, hogy megáll a szív eltalált vonata, néha pontosan saját széttiport tetemei felett.
A nyelv – s a formák "nyelve" – maga is egyetlen óriási kép. Ugyanaz a szellem, mely a művészi alkotásokban oly bonyolult és kifinomult szinten mutatkozik – ezer mindennapi dologban: szerszámok és épületek, ruhák és evőeszközök, bútorok és hajviseletek, hidak és virágcsokrok olyan-amilyenségében is ott van körülöttünk, egymásba gyűjtött, költöztetett korok összképeként. Ha a stílus egy adott kor elfogadott "írásmódja", a stíluslátás érzéke, képessége a forma immár időn és téren felülemelkedett madártávlata. A festők, szobrászok, zeneszerzők, költők pedig az emberiség szemei. A trópusokkal a sarkoktól a trópusokig átkutatták és szemmel tartják a világot. Ahogy a költészet is kommunikáció, a költői kép a kommunikáció fontos eszköze. De míg a költői önkifejezést nem gátolja, mert nem gátolhatja gyakorlatilag semmi, a korszerű versfunkció, képfunkció érvényesülését sajnos mindig, bármely korban bármi. Nem új, de még mindig érvényes vélekedés, hogy a világ teljesen szakképzetlen arra a művészetre, zenére, költészetre, amelyet pillanatnyilag legfelsőbb szinten produkálhat.
Életem biztos meghosszabbítására tehát egyetlen irány adódott: a múlt. A történelem. Az éhesen érzékeny Én-nek az általános emberidő. Szeretek szimultán több mindent olvasni, több munkán dolgozni. Egyiknek hangulatából a másikba menekülök; egyik fáradtsága odaát kedvvé válik. * A Fuzsijama látképeit tartalmazó nagy művéhez minden idők legnagyobb fametszője, Hokusai 1834-ben maga írt előszót: "Hatéves koromtól kezdve festésre ösztönöz minden, amit látok, de amit mindmáig, hetvenéves koromig alkottam, említésre sem érdemes. Csak hetvenhárom éves fejjel kezdek megérezni valamicskét a természet, a növények, fák, négylábúak, madarak, halak és rovarok lényegéből. Mire nyolcvan leszek, még messzebbre jutok, és kilencvenéves koromban belelátok a dolgok titkaiba. Százévesen bizony elérkezem majd a legmagasabb mesterségbeli tudás stádiumába, és már száztíz leszek, mikor minden, amit alkotok, élővé válik. Aki addig él, ameddig én, megláthatja, hogy betartom a szavamat. " Régi, század eleji újságlapon találtam ezt a bekezdést; annyira elkopott, elrongyolódott a felső széle, hogy a dátum, a cím se azonosítható: …a görögök nem az éjszakát érezték rejtélyesnek, hanem Pán óráját, a verőfényes delet.